Nincsenek véletlenek – Tenger alatti csőtörések

Képünk illusztráció

Az Északi Áramlat egyes és kettes víz alatti csővezeték három különböző pontján keletkezett repedés és gázszivárgás. Az itt tapasztalt körülmények szokatlanok lehetnek, ám mégsem egészen azok. A sós víz okozta korrózió szivárgást okozhat, emiatt előfordulhatnak károsodások. Az Északi Áramlat csővezetékei ráadásul a világ néhány legforgalmasabb hajózási útvonala alatt húzódnak. Ezért kifinomult védelmi intézkedésekkel és javítási technikákkal szerelték fel; a szivárgások és balesetek kezelésére vonatkozó terveket már megépítéskor kidolgozták. A mérnökök egy meghatározott menetrendet követve a lehető leghamarabb megkezdik az Északi Áramlat sérült szakaszainak javítását – írja cikkében a Scientific American.

A csővezetékeknek ellenállóknak kell lenniük. Különösen a nagy konténerszállító hajók vagy tartályhajók hatalmas horgonyai károsíthatják a csöveket – ahogyan ez 2008-ban a norvég partoknál az Északi-tengeren a Kvitebjørn vezetékkel történt. A hajókról lezuhanó tárgyak, például konténerek, sőt maguk a süllyedő hajók is eltalálhatják a szerelvényeket. Hasonlóképpen potenciális veszélyt jelent a víz alatti erózió és földcsuszamlások is. Ezért a csöveket a körülményektől és a kockázattól függően különböző módszerekkel védik. Például nagy kövekkel veszik őket körül a horgonyok visszaverése érdekében, betonszőnyeggel borítják, vagy teljesen a tengerfenékbe temetik.

Az ilyenfajta intézkedések azonban drágák lettek volna az Északi Áramlat több mint 1000 kilométer hosszú vezetéke esetében. A szerelvények közvetlenül a tengerfenéken, vagy ahol az nem elég stabil és nem elég sík, ott kavicságyon fekszenek. Csak ott helyezték őket a talaj alá, ahol a parthoz legközelebb futnak. A csővezetékeket 2,7-4,1 centiméter vastag acélfalak és egy akár 11 centiméter vastag betonköpeny védi, amely egyben kiegészítő súlyként is szolgál.

Az Északi Áramlat tervezésekor még a csővezetékek közelében bekövetkező robbanás lehetőségét is figyelembe vették. A második világháborúból származó számtalan bomba hever a mai napig a Balti-tengerben, ezért a szakértők egy 50 méter széles sávot tisztítottak meg a vezeték mentén. De az áramlatok is szállíthatnak lőszereket az útvonal közelébe. Így az üzemeltető szerint a csöveket úgy tervezték, hogy szivárgás nélkül túléljenek egy két tonna robbanóanyagot tartalmazó robbanást, akár a vezetékektől 12 méterre.

Az óvintézkedések ellenére valami mégis átszakította az Északi Áramlat vezetéket, bár a jelenlegi kár mértékét nehéz megbecsülni. Igaz, számítógépes elemzésekkel pontosan ki lehet számítani a vezeték állapotát. Ehhez azonban egészen pontosan tudnunk kell, hogy milyen erőknek volt kitéve az anyag. Eddig a jelek – például a gázszivárgás mérete – arra utalnak, hogy a masszív csövek nagyon súlyosan megsérültek, vagy akár teljesen elszakadtak. A kár mértéke fogja meghatározni, hogy miként kell a csővezetéket helyreállítani. A legtöbb ma épített csővezetéknek van egy speciálisan kialakított „javítási stratégiája” sérülések esetén.

Ha a nagy robbanótöltetek valóban megrongálták a vezetéket, ahogyan azt a biztonsági tisztviselők a jelentések szerint gyanítják, akkor a vezeték hosszabb szakaszait valószínűleg szakaszosan kell majd kicserélni. Ez a javítás, az úgynevezett „tie-in” többféleképpen is elvégezhető. Egyes esetekben az új, sértetlen csőszakaszt a vízfelszín fölé helyezik. Ez történt például, amikor 2008-ban egy horgony teljesen elvágta a Transzmediterrán csővezetékrendszer egyik elemét. Ez körülbelül 70 méteres mélységben volt, hasonlóan az Északi Áramlat egy szakaszának mélységéhez a dán Bornholm sziget közelében. A viszonylag sekély vízmélység miatt a vezeték sérült végeit speciális hajókkal emelték a vízfelszín fölé. Ezután egy új szegmenst szereltek be, és a két végén lévő kötéseket összehegesztették. Az Északi Áramlat 2 egyes szegmenseit 2019-ben szintén így kötötte össze egy speciális hajó csapata.

Lehetőség van azonban arra is, hogy a vezetékszakaszok végeit közvetlenül a víz alatt kössék össze – ezt a technikát alkalmazták az Északi Áramlat 1 esetében is. Ennek során a csővezeték végeit egy speciális hiperbárikus kamrába vezetik, és összehegesztik őket, ez az eljárás „hiperbárikus összekötés” néven ismert. Ezt a technikát már kipróbálták az Északi Áramlatnál – például 2011-ben – az első vezeték egyes szakaszainak összekapcsolására, amelyeket egy-egy speciális hajó fektetett le.

Vannak más, valamivel kevésbé bonyolult módszerek is az elválasztott csővégek szoros összekapcsolására, hegesztés nélkül. Össze lehet őket kötni speciális karimák segítségével, hasonlóan a közönséges csövekhez. Az ilyen alkatrészek a kereskedelemben kaphatók, és búvárok vagy távirányítású víz alatti járművek segítségével telepíthetők. A 210 méteres víz alatt fekvő Kvitebjørn csővezeték javításakor például a Statoil norvég állami olajtársaság kivágott egy körülbelül 25 méter hosszú szakaszt a sérült terület körül, majd az új szegmenst speciális hüvelyes kötésekkel csatlakoztatta. Miután ezeket rácsúsztatták a cső végeire, hidraulikával szorosan lezárták a kötést.

A csővezeték kijavítását követően ki kell szivattyúzni a csőbe behatolt vizet, a belső részt légárammal ki kell szárítani, és szükség esetén frissíteni a korrózióvédelmet. A Nord Stream esetében ez műanyag bevonatból, cinkből és alumíniumból készült, úgynevezett áldozati anódokból áll, amelyek megakadályozzák az elektrokémiai korróziót.

Az, hogy a Nord Stream javításakor ténylegesen milyen technológiát alkalmaznak, különböző tényezőktől függ, többek között a károsodás mértékétől és – ami fontos – attól, hogy milyen típusú berendezések állnak rendelkezésre. A Transzmediterrán csővezetékrendszer vízfelszín feletti javításánál például kulcsfontosságú tényező volt, hogy megfelelő speciális hajó tartózkodott a térségben. Az, hogy milyen gyorsan állnak rendelkezésre a speciális hajók, a berendezések és a szakértők, mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy mennyi ideig tart a csővezetékek javítása. A Nord Stream saját bevallása szerint hozzáfér több csővezeték-társaság által közösen használt javítóberendezésekhez. A kár mértéke, a vízmélység és a kárhelyszínen uralkodó körülmények szintén befolyásolják, hogy mennyi időbe telhet, amíg a csővezetékek újra üzemképesek lesznek. A Kvitebjørn vezeték esetében a javítás öt hónapig tartott, míg a Földközi-tengeri vezeték kilenc hónappal a baleset után újra működőképes volt. Az Északi Áramlat esetében a szokatlan körülmények miatt ez valószínűleg még tovább fog tartani: a kár okáról még sok minden nem ismert.

Némethi Botond, Okosipar.hu

Akár ez is tetszhet